Unásig ismételgetett reality-tv szériák, szuperhős szubzsáner, mely az elmúlt évtizedben úgy pörög, mint bádoglavór a jégen. Ultrahabkönnyű családi drámák, melyekben általában a kényelmes megoldás a nyerő és persze ne feledjük a mára kissé megrogyott, ám annak idején új utakat kereső és találó Robot Chicken sorozatot, mely az extra részek kivételével általában az altesti humort részesíti előnyben. Mi lesz azonban, ha mindezeket egyetlen szériában megpróbáljuk összegyúrni? Nos, mint nagy Robot Chicken rajongó és úgy alapvetően a stop-motion animáció nagy kedvelője, eleinte rendkívül nehezen sikerült megbarátkoznom a sorozat tónusával.
A széria alkotói – Zeb Wells és Matthew Seinreich – mindent elkövettek, hogy mértanilag egyformán adagolják az első és második évadban a rövid szkeccses formátumú részeket, az őrült karakterek harsány beszólásait, és a szuperhős téma tabuit, de mindez néha túlzottan vontatottá vált és nem sikerült az, amit a leginkább vadászik minden egyes több részből álló mozgóképes próbálkozás: megtalálni a saját ízt.
Ezt sikerült a harmadik évadban olyan zseniális és frappáns megoldásokkal megteremteni, amire így, ennyi rész után nem is igazán tudom, hogy bármelyik sorozatnak sikerült volna-e szert tennie…
A lényeg, hogy képzeljünk el egy népszerű szuperhős csapatot, melynek természetesen akadnak szupergonosz főellenségei, és idővel mindkét oldalon kiderül, hogy korántsem olyan egyedi az életük, a tökkelütöttség, a balfékeskedés, az érzelmi kirohanások és a sokszor családi alapon/magánéletben szerveződő konfliktusok mind egyre nagyobb teherrel nyomják a karakterek vállát. Nem szabad elfeledni, hogy a forgatókönyvet úgy írták, hogy minden egyes döntés komoly hatással van a szereplők további életére. Ehhez pedig természetesen arra volt szükség, hogy megrendítsék a legtöbb szereplő világát, kimozdítsák őket komfortzónájukból és rendkívül nehéz kérdéseknél kellett döntéskényszerbe terelni őket.
Ami pedig ebben az utolsó évadban még szebb – bár nem akarom lelőni az okokat, miért -, a két kontingens kényszerűségből egy fedél alatt él egy darabig és szép lassan a számító főgonosz emberi oldala is elénk tárul, ahogyan buknak ki a csontvázak a szekrényből. Megtudhatjuk, hogy mekkora ereje lehet az irigységnek, a féltékenységnek, hogy a szerelem mekkora erővel van jelen egy olyan karakter életében, akinek a párját csak megidézni tudják – vagy épp azt is megláthatjuk, hogy azon próbálnak túljutni, mennyire képes az ember az alternatív jövőt megakadályozni azáltal, hogy saját énjének legrosszabbikát engedi szabadon az illető.
Ez a harmadik évad olyan mértékű lelki terhet ró a nézőre is, amire nem is számítana senki, hiszen alapvetően ez a Robot Chicken alkotóinak műve – tudjátok, amiben minden pukizós, morbid és agyament poénra jut három másik hasonló kaliberű agymenés. A no-brainer hülyeségek tárházának őrei pedig most olyat húztak, amivel beleírták magukat az egyetemes animációs univerzum legnagyobbikai közé. Hiába kapott Emmy-jelölést a sorozat korábban, ez az évad teszi fel a koronát az egész műre. Ehhez azonban át kell verekedni magunkat pár elég fura történeten az első két évad időszakából, de higgyétek el, abszolút megéri.
A rendkívül szépen kivitelezett animáció mindvégig pompásan működik, és ha belegondolunk, hogy egy hét alatt úgy tíz percnyi vágóanyagot tudnak felvenni a képkockánként való haladás miatt, máris van némi elképzelésünk, mennyi munka áll emögött, amit igen hasznos dolgokra fordítanak. A karakterek felépítése, a környezet, a díszletek és persze a dinamikus pillanatok mind összhangban vannak. Szintén csak pozitívan tudok nyilatkozni a zenei betétekről és a vágásokról. Most tényleg remekül sikerült használni az elnyújtott snitt végkifejleteket is, ahogyan a karakterek egyidőben való “mozgatására” is megtalálták a megfelelő időszálakat.
A narratívához pedig az utolsó láncszem is ütősnek bizonyult, még talán jobban, mint az eddigiek során. A szinkronszínészek elképesztő átéléssel és energiával szállják meg a karaktereiket, ilyen az a pillanat, amikor az ember azonosítja a kinézettel is őket. Nem véletlen, hogy a színészek krémjéből válogattak, hiszen Bryan Cranston, Chris Pine, Keegan-Michael Key, Heidi Gardner, Zeb Wells vagy Tucker Gilmore az instrukciók mellett a legjavát adják bele a performanszuk alatt.
Nincsenek üresjáratok, a karakterek lezárásai vagy éppen a teljesen új aspektusok felvirágoztatásai pedig az alkotók gazdag és törődő fantáziáját dicsérik. Az első két évad miatt nem ragadtam volna billentyűzetet, de a legutóbbi történetszálak olyan mélységekbe repítik a nézőt, ami miatt kijelenthető, hogy jelenleg az egyik legjobb szuperhős-anyaggal van dolgunk az elmúlt években, melyet mindenkinek szívből tudok ajánlani, akit nem rettent meg egy kis csúnya beszéd helyenként. Időtálló klasszikussá fog válni és remélhetőleg az évad utolsó epizódjait is hamarosan élvezhetjük majd…
Urban Cobra Strike Force - G. I. Joe Hírforrás 
2 comments